Hol is kezdjem…talán az elején. Ami januárban kezdődött, ugyanis visszamondott szállások miatt elhatároztuk, hogy a kutyáink kiállítási idejére (vagy azon kicsit túl is), lakókocsit vásárolunk. Mivel nem az első lakónk, így tudtuk, hogy az igényeinek megfelelően merre induljunk a keresésben. Szerencse nagyasszonya mellénk szegődött, így 1-1,5 hónapnyi lázas keresgélés után, fél Európát maga mögött hagyva landolt a ház elött az új szerzeményünk. Vártunk, hogy vajon merre indulunk vele először. Sok idő itt sem telt el, mert március végén két napos Nemzeti Kutyakiállítás volt Szolnokon, ahová neveztem a kutyákat. Kicsi feszültség volt bennem, hogy mennyire lesz komfortos mindannyiuknak a mini lakás, de miután elindultunk már nem volt energiám ezzel foglalkozni. Első lakó vontatásom elvonta az összes figyelmemet. 🙂 A legnagyobb kihívás számomra a sebességhatárok betartása volt, hiszen vontatmánnyal 80 km/h a megengedett legnagyobb sebesség, ami autópályán finoman fogalmazva is: lassú.
A végcélunk megérkezésekor bejártuk a kiállítást területét, és a helyi rendezőség részéről kapott segítséggel, szuper parkolót jelöltek ki számunkra, ahonnan csak a kiállítás végén kellett elhagyni a területet. A kis lakásunkat a kutyák egyből belakták, otthon érezték magunkat. A terület árnyas, vadregényes, letűnt időket idéző, számunkra hivogató attitűdje, gyorsan belopta magát a szívünkbe. A hétvégét szuper eredménnyekkel zártuk, így fájón intettem búcsút vasárnap délután a helytől. A visszaút nyugodt volt, oly annyira, hogy a 80km/h-ás tempó lassúsága fel sem tűnt. Csak akkor, amikor szélvészként hajtottak el mellettünk a kiránduló buszok. 🙂
„Mindenhol jó, de a legjobb otthon”, másnap kezdhettem is a lakó kitakarítását. 🙂
